Ott ültünk egymás mellett...Ő és Én...Néha-néha zavartan egymásra pillantottunk...ott volt egy karnyújtásnyira...mégis egy világegyetem választott el minket...legszívesebben ordítottam volna ahogy kifér a torkomon hogy: 'Szeretlek!'
De nem...csak ültünk ott...némán...azt hiszem Ő is azt érezte amit Én...láttam a tekintetében...éreztem...mégse szóltam semmit...talán most is gondol Rám, ahogy Én Rá...talán...

Most valahogy ez az idézet jár a fejemben...Van valaki,akit úgy érzem,teljes szívemből szeretek!!!! DE nem..nem mondhatom el neki,mert ha visszautasít én azt nem bírnám ki...és félek....nagyon...félek,hogyha elmondanám, elveszíteném...így legalább néha itt van mellettem...bár nagyon rossz...rettenetesen...mármint az,hogy itt van mellettem,de mégis,mintha tök távol lenne,mert nem az enyém....de nem baj, mert legalább azt tudom,hogy kedvel..és a barátom...de ennyi..és mikor erre rájövök,nagyon szar érzés...de kibírom...mert SZERETEM!!!